Budapesti Fesztiválzenekar

Lengyel és magyar zenei világ találkozik a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjén: Bartók földszagú dallamai és Szymanowski érzéki, színekben izzó hangzásvilága fonódik össze egyetlen estére. Takács-Nagy Gábor vezényletével és Marta Dettlaff lengyel származású hegedűművész közreműködésével két nemzet művészete lép párbeszédbe egymással szenvedélyes bensőséggel. A fiatal hegedűművész Szymanowski második hegedűversenyét szólaltatja meg: egy művet, amelyben a nyers népi ösztönök és az impresszionista lebegés szinte álomszerű elegyet alkotnak. Az estet Bartók népzenei ihletésű miniatűrjei nyitják, végül pedig Schumann sodró erejű szimfóniája koronázza meg.

Az Este a székelyeknél, a Medvetánc, a Melódia, a Kicsit ázottan és az Ürögi kanásztánc eredetileg zongoradarabként születtek meg, Bartók azonban 1931-ben új életet adott nekik a zenekari hangszerelésnek köszönhetően. A Magyar képek így nem egyszerű átdolgozás, hanem a népi motívumok színgazdag, eleven koncertzenévé emelése. A nyitótételben a fafúvósok pásztorhangszereket idéző hangjai szinte ködös hegyvidékekre repítik a hallgatót, majd váratlan erővel robban be a féktelen Medvetánc. A Melódia sötétebb tónusú elmélázása után a groteszkül tántorgó Kicsit ázottan oldja fel a feszültséget, hogy végül az Ürögi kanásztánc elementáris népi lendülete ragadja magával a közönséget.

Szymanowski hegedűversenye egyszerre személyes vallomás és zenei látomás. A művet barátjának, Paweł Kochańskinak ajánlotta, aki nemcsak inspirációs forrásként, hanem alkotótársként is részt vett a darab végső formájának kialakításában – „A nagy zenész emlékére, drága és felejthetetlen barátomnak, Paweł Kochańskinak” – áll a mű címlapján. Az egyrészes kompozíció hatalmas ívű kadenciája szinte lebeg a valóság és az eksztázis határán: hol álmodozóan finom, hol elementáris erejű kitörésekkel ragad magával. Szymanowski zenéje végig két világ között vibrál — a kifinomult nyugati zenei kultúra és az ősi, nyers népi motívumok találkozásában. A bölcsődal puhaságától a táncok vad sodrásáig fokozatosan bontakozik ki a mű elementáris érzelmi ereje.

Schumann negyedik szimfóniája hosszú út után nyerte el végső alakját. Az 1841-ben komponált művet épp felesége, Clara születésnapján fejezte be, de az első bemutatója csalódást hozott a szerző számára, ezért évekre félretette alkotását, majd egy évtized múltán újragondolva született meg a ma ismert változat. A szimfóniát egy vissza-visszatérő, sorsszerű főmotívum tartja össze, amely szinte láthatatlan szálként vezeti végig a hallgatót a szünet nélkül egymásba olvadó tételeken. A komor nyitányból fokozatosan emelkedik ki az életigenlő lendület, a Romanze lírai pillanataiban pedig az oboa, a cselló és a szólóhegedű bensőséges párbeszéde ragyog fel. A scherzo nyugtalan energiája végül egy diadalmas, Beethoven szellemét idéző fináléban teljesedik ki.